A rendkívül sikeres MOL Vívó Világbajnokság után hamarosan ismét világeseménynek ad otthont Budapest: szeptember közepén a birkózók érkeznek a magyar fővárosba, hogy a Papp László Sportarénában megküzdjenek egymással a világbajnoki érmekért. A hazai közönség kedvencei most sem hiányozhatnak: Sastin Marianna, Deák Bárdos Mihály, Módos Péter, Lőrincz Tamás és a többi magyar induló is számít a számít a szurkolók támogatására szeptember 16. és 22. között. Az időszámításunk előtti harmadik évezredből származó, egyiptomi vázákon találtak több száz, birkózófogásokat ábrázoló rajzot. Ezeknek az akcióknak a nagy részét ma is alkalmazzák a versenyszőnyegeken. A hosszú évszázadok alatt a világ minden részében sajátos birkózómódok alakultak ki, a mongol sasbirkózástól a török olajbirkózáson át az afrikai népek felnőtté avatási szertartásain alkalmazott küzdelmekig. A múlt század harmincas éveiben a moszkvai testnevelési főiskolán több mint százféle, a Szovjetunió területén megtalálható népi birkózás elemeiből alkották meg a szambó nevű küzdősportot (szamozascsita bez oruzsija = fegyver nélküli önvédelem), amely önálló sportágként ma is létezik. A 19. század második felétől alakult ki a mai értelemben vett versenybirkózás, egységes szabályokkal, versenyrendszerrel. Az ókori olimpiákon három formában is szerepelt a sportág: maga a birkózás, a pankráció, valamint az öttusa egyik ága. Természetes volt, hogy az 1896-ban Athénban újtára indult, újkori olimpia alapító sportága is lett. A Nemzetközi Birkózószövetség (FILA) 180 tagországot tömörít magába: a birkózás a világ egyik legnagyobb sportága. A világbajnokságokon a három fogásnemben (kötött-, szabadfogás, női birkózás) ma már száznál több ország vonultat fel több mint ezer versenyzőt, de óriási az indulók száma az ifjúsági (kadet) és a junior-vébéken is. Minden évben minden földrész megrendezi a maga bajnokságát a kadet-, a junior- és a felnőtt-korosztályban is; s ezeken a kontinensbajnokságokon gyakorlatilag minden tagország megfordul. Rendkívül széles az élmezőny. Egyrészt sok sportági nagyhatalmat kell számon tartanunk: a szovjet utódállamok mellett Iránban, Törökországban, Mongóliában a birkózás a nemzeti sport, de kiemelkedő eredményekkel rendelkezik Japán, a két Korea, Kanada, Európából Bulgária, Lengyelország, Magyarország és a volt jugoszláv tagköztársaságok, és nagy hagyományokkal bír Finnországban és Svédországban is. Vannak jelentős bajnokai Franciaországnak, Németországnak és Olaszországnak. Külön történet az Egyesült Államok birkózása. Noha nálunk a köztudatban nincs jelen a sportág amerikai ereje, az tény, hogy az olimpiák történetében az USA nyerte a legtöbb érmet. A közelmúltban látott napvilágot nálunk is, hogy egyedül az ország középiskolai bajnokságának 275 ezer szereplője van, és hogy az amerikai ifjúság körében a birkózás a hatodik legnépszerűbb sportág. Néhány évtizede egyre erőteljesebben törnek előre az úgynevezett fejlődő országok. Egyiptomnak olimpiai, Indiának világbajnoka van, olimpián és vébén is nyert érmet Kolumbia, Puerto Rico, Szenegál; Óceánia is megünnepelhette az első világbajnokát Amerikai Szamoában. A magyar birkózók eddig 100 aranyérmet nyertek: 19 olimpiait, 25 világ- és 56 Európa-bajnokit. Weisz Richárd 1908-ban szerezte meg az első olimpiai bajnoki címünket. Legendás birkózók egész sorát tartja számon a köztudat. A nehézsúly kétszeres olimpiai bajnoka, Kozma István a harmadik győzelme előtt, fiatalon lett autóbaleset áldozata. Polyák Imre három olimpiai ezüstérem után nekifutott negyedszer is, és 1964-ben megszerezte az aranyat. Hegedüs Csaba 1971-ben, újoncként, úgy lett világbajnok, hogy minden ellenfelét két vállra fektette, majd a következő évben megnyerte a magyar sport századik olimpiai aranyát; 1973-ban súlyos autóbalesetet szenvedett, az orvosok heteken át küzdöttek az életéért, később azonban megnyert két Európa-bajnokságot. A magyar birkózás ma is a világ élvonalába tartozik. A sportág londoni olimpiai éremtáblázatán a 7. helyet szerezte meg, megelőzve a birkózó-nagyhatalmak egész sorát. (Forrás: birkozovb2013.hu.)